1938. július 15-én születtem Budapesten, Gonda Zsuzsanna néven.
1955-ben a budapesti Fényképész Szövetkezetben fényképész szakvizsgát tettem.
Tanítóim a fényképészet egy-egy területének legnagyobbjai közé tartoztak: a
portréfotós Angelo, Veres Márta, Vadas Jolán fényképészek.
A fotózásban engem főleg az emberek érdekeltek és lenyűgöztek a fények. A technikát
ugyan megtanultam, mert a nélkül nem lehet dolgozni, de a labormunkát nem szerettem.
A sötét, levegőtlen helyiségben untam 12 egyforma kópiát előhívni és bezártnak
éreztem magam. A retusáláshoz sem tehetségem, sem türelmem nem volt.
Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de az ötvenes években leginkább a munkás-
és parasztfiatalok tanulhattak tovább. Végül felvettek ugyan a Közgazdasági
Technikumba, de az sehogy sem illett az emberekre kíváncsi természetemhez, érzékenységemhez,
humán érdeklődésemhez. Ezért lett belőlem fényképész.
Tanulóéveim alatt Angelo mester volt rám a legnagyobb hatással. Ha meghallottam
a bűvös két szót: „asszisztenciát kérek” – rohantam és csináltam, amit mondott,
hogy mit hova kell tenni. Soha nem magyarázta, miért kell egy lámpát arrébb
tolni, de én lestem minden mozdulatát és abból tanultam. Mindig azt mondta,
fölösleges őt majmolni. „Csináld csak úgy, ahogy te érzed, fiacskám” – hangoztatta.
Viszont nagyon sokat mesélt nekem az érzéseiről és az emberekről, akiket fényképezett.
Múzeumokba küldött arcképeket és emberi alakokat ábrázoló festményeket nézni,
a testtartásokat és a fényeket tanulmányozni.
1957 elején egy gyerekfotó-műterembe kerültem, ahol csak fényképeztem. Az összes
többi munkát; a laborálást, retusálást, albumba ragasztást mások végezték. Egy
idő után egyhangúvá vált a gyerekeknek miákolni, mórikálni – mindezt azért,
hogy arcocskájukon megjelenjen a mosoly, a csodálkozás vagy éppen elpityeredjenek.
Hat hónappal később teljesültek vágyaim és bekerültem Budapest legnagyobb és
leghíresebb, Forrai Ella által vezetett fotóműterembe, ahol csak a felvételekkel
kellett foglalkoznom.
Tulajdonképpen nem volt könnyű munka. A 3-4000 wattos lámpák iszonyatos hőséget
árasztottak, a nagy műtermi gép állványát csak nagyon nehezen lehetett kezelni.
6x9 vagy 9x12-es síkfilmre dolgoztunk, és ha a vevő egy felvételt kért, azaz
annyiért fizetett, akkor annak az egy expozíciónak jónak kellett lenni, mert
az anyag drága volt.
A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy miután beállítottam az élességet és
becsúsztattam a kazettát a gépbe, a modell már nem mozdulhatott meg. Mereven
kellett ülnie a beállításban, én pedig szinte hipnotizáltam őt, hogy ki ne mozduljon
az élességből, tartottam vele a kapcsolatot, hogy az 1/15-ös expozíció alatt
ne pislogjon és viszonylag kellemes arckifejezéssel nézzen vissza rám.
Főleg a tavaszi-nyári hónapok voltak elviselhetetlenek. Fülledt meleg kint,
és a lámpák forrósága a műteremben – mindenkiről csorgott a víz. Szombatonként
tizenöt esküvőt is fényképeztünk. Ha egy felvételsorozatot egész alakkal fejeztem be, a következő párt ugyanazzal a beállítassal kezdtem, majd utána jött a térdkép, fejkép ...
és ez a körforgás ismétlődőtt újra és újra.
Amikor az érettségi előtt álló diákokat fényképeztük, előfordult, hogy naponta
120 -150 portré készült a lehető legjobb minőségben.
1964-ig dolgoztam ebben a Budapest központjában lévő műteremben. Ekkor férjem
munkája miatt a család Genfbe utazott. Két év múlva jöttünk haza, és én folytattam
a munkát a műteremben. 1967-ben ismét Genfbe költöztünk, ahol 1972-ben politikai
menedékjogot kértünk és kaptunk.
1971-ben egy francia magán fotóiskolában kezdtem portrékészítést tanítani.
Növendékeim – 18 és 25 év közötti fiatalok – jómódú szülők gyermekeként úgy
gondolták, hogy addig, amíg kitalálják, mit is kezdjenek az életükkel, elmennek
fotósnak. Leica és Hasselblad gépek lógtak a nyakukban, és természetesen mindnyájan
divat- és reklámfotósok akartak lenni.
Hogyan magyarázzam és mutassam meg nekik a portréfotózás sémáit? Úgy, ahogy
én tanultam? Fejtartás, kis orrárnyék, háromszög-kompozíció és félarc világítás?
Nyilvánvaló volt, hogy ha ezzel kezdem, mindannyian röhögve kimennek a műteremből,
és többet nem jönnek az óráimra.
Elkezdtem hát nekik az emberről beszélni. Arról az emberről, akit fényképezni
akarnak. A testről, a fényekről – és egyszerre csak megdöbbenve vettem észre,
hogy Angelo mester szavait idézem.
Az év vége felé hazavittem tanítványaimat a lakásunkba egy akt modellel, hogy
tanulmányozhassák a női testet is és megtapasztalják, milyen nehéz megragadni
a harmonikus szépséget és a megfelelő világítást egy női testen.
Nagy pozitívumnak tartották, hogy szabadon dolgozhatnak, nem kényszerítem őket
arra, hogy egy bizonyos stílusban fényképezzenek.
A svájci Kodak – a fotóiskolából ismerte tanítási módszeremet – felajánlott
egy szerződést; tanfolyamok keretében oktassak színes portrézást svájci profi
fotósoknak. Mielőtt elfogadtam volna az ajánlatot, magam is gyakorolni akartam,
mert addig még soha életemben nem dolgoztam színes anyagra, kivéve kisfilmes
diapozitívra. Nagyon meglepődtem, mennyivel élethűbb egy színes portré, a fekete-fehérhez
képest. Nem kell retusálni, mert a ráncok, foltok beleolvadnak az arcszínbe,
míg egy fekete-fehér fotón a ráncok sötét vonalnak látszanak és a legkisebb
bőrhiba is sötét folt lesz.
A magnéziummal, majd vakuval történő világítás már réges rég létezett, de portrézásra
alkalamatlan volt. Hogy a műtermi portrézás megint divatba jöjjön, olyan felszereléseket
kellett gyártani, amelyek lehetővé tették, hogy 6x6-os géppel és vakuval az
új színes negatív és pozitív anyagra akár mozgás közben lehessen fényképezni.
A lakásomra szállíttattak mindent; műtermi lámpákat, színes nyersanyagot, gépet,
hogy kisérletezzem ki, melyik világítás a legmegfelelőbb. Több, híres műtermi
berendezéseket gyártó cég ugyancsak velem próbáltatta ki portrézásra átalakított
lámpáit, felszereléseit. Az ipari fotózáshoz hatalmas fényerőre van szükség,
hiszen a mélységélesség miatt erősen kell blendézni. Ehhez már megvolt a megfelelő
vakufelszerelés, ám a színes portrézásnál szinte nyitott blendével dolgoztunk
és az ehhez szükséges kis fényerejű vakukat addig nem gyártottak. Az én kísérleteim,
tanácsaim, tesztjeim és ötleteim alapján a technikát addig fejlesztették, alakították,
míg minden fényárnyalat megvalósíthatóvá vált. A szokásos műtermi lámpába villanó
fényt építettek be, és egy 60 vagy 100 wattos becsavarható villanykörtét, amely
segítségével hajszálpontosan úgy lehetett bevilágítani a modellt, hogy az exponálásnál
semmi eltérés nem mutatkozott a lámpával alkotott fény-árnyék és a vaku villanásával
létrejött világítás között.
1972 és 75 között a Kodak lausanne-i székházában berendeztünk egy műtermet,
ahol mintegy ötszáz profi fotóst tanítottam színes portrék készítésére.
Egyébként a színes negatívok – csakúgy, mint a belőlük készített kópiák – 1971-től
máig megtartották eredeti színüket.
1974-től – miután a kölni Fotokina konferencián először tartottam előadást „A
színes portréfotó jövője” címmel – még számos európai országba kaptam meghívást.
A konferenciákon a portréfényképezés pszichológiai megközelítéséről beszéltem.
A saját képeimen bemutatott különböző szakmai fogások mellett ismertettem módszerem
lényegét; hogyan lehet és kell a pszichológia segítségével, megfelelő érzékenységgel
megközelíteni a modellt annak érdekében, hogy végül a portré tükrözze a modell
valódi személyiségét. Hogyan kell „mérlegre tenni” és folyamatosan egyensúlyban
tartani a dominánst, és a domináltat? Kényes kérdés a fotográfus és modellje
közti viszonyban. Ha én dominálok, elnyomom a modellt, ha ő dominál engem, én
vállok gátlásossá és nem alakul ki a szükséges jó kapcsolat közöttünk. Ehhez
nekem empátiával és tapintattal kell lennem a modellem iránt, hogy önmaga tudjon
lenni.
Tíz évig jártam a világot előadásokat tartani. Igy alkalmam volt megfigyelni,
hogy portré fényképezésére nem mindenki alkalmas, ahogy én például kifejezetten
rossz riportfotós lennék.
Az, hogy valaki fotós gyüjtőnéven van elismerve nem jelent semmit, hiszen számtalan
ága van a fotózásnak. A tanfolyamaimon résztvevő fotósok közül többeknek egyáltalán
nem volt érzékük a portrézáshoz. Egyébként lehettek kitűnő fotósok, de nem keresték
azt a valamit, ami megkülönbözteti a portrét a fotózás egyéb válfajaitól. Természetesen
a technikai alapokat tudni kell, de a portrézáshoz nagyon kevés technikára van
szükség.
Sokszor rossz néven vették azt a kijelentésemet, miszerint a portrézás technikáját
bárkinek meg tudom tanítani néhány óra alatt.
Hosszú évekkel később rábukkantam egy Nadar idézetre, amelyben a fényképezés
pszichológiai megközelítéséről írt. Nagyon meglepett, hogy valaki már az 1860-as
években azt gondolta, amire én ösztönösen, a tanítás, a fényképezésről való
gondolkozás során jöttem rá, és ami a portréfotós munkám lényegét jelenti.
1976-ban Genf belvárosában megnyitottam saját műtermemet. Azzal indítottam,
hogy különböző körökből embereket hívtam meg, akikről a kirakat számára készítettem
képeket. Feltételeztem, hogy a róluk készült fotókat majd másoknak is megmutatják.
Ez a stratégia bevált, így lassan kialakult az ügyfélköröm.
Úgy rendeztem be a műtermemet, hogy a fogadóhelyiségemben egy kávé mellett,
nyugodt körülmények között beszélgethettünk.
Íme, egy sorozat, mely önmagáért beszél! Nem sokkal a műterem megnyitása után,
előzetes megbeszélés nélkül jött hozzám ez a hölgy fotóztatni magát. Az első
képen látható, mennyire összehúzza magát, milyen félénken néz rám... Utána egy
óra telt el úgy, hogy nem fényképeztem, csak beszélgettünk, ismerkedtünk, még
egy kis csokit is ettünk. Itt látható kapcsolatunk eredménye.
Az első találkozónak – ami csak az ismerkedésről szólt – számomra is nagy jelentősége
volt, hogy saját félénkségemet le tudjam győzni.
Már a telefonos bejelentkezésnél azt kértem, hogy olyankor találkozzunk, amikor
ráér az illető, amikor nem kell az óráját nézni. Én is annyit szántam az időmből
ezekre a beszélgetésekre, amennyi kellett ahhoz, hogy megismerjük egymást, közvetlen
kapcsolat alakuljon ki közöttünk és elmondhassam, hogy mindenki fotogén, aki
kellemesen érzi magát.
Azt is mindig tudatosítani kellett az emberekben, hogy miért, milyen célból
fényképeztetik magukat. Hogy öltözzenek ennek megfelelően, hiszen az öltözék
is beszél. A többi az én dolgom. Ha a fodrász által készített frizurát szeretik,
hát menjenek fodrászhoz, de ha nem, akkor semmi esetre sem. Azokat a nőket,
akik nem, vagy csak alig sminkelik magukat, nagyon idegen lenne erős make-up-pal
fényképezni – kivéve persze, ha éppen ez a cél.
Nálam soha senki nem lett kifestve, legfeljebb egy kis átlátszó púdert tettem
a zavaróan csillogó bőrre. Arra is figyelmeztettem a modelljeimet, hogy ne süttessék
barnára magukat fényképezés előtt, mert a bőr elveszíti áttetszőségét, és mindenféle
furcsa színt kapunk. Még fekete-fehérben is olyan lesz a bőr, mint a papundekli.
Miközben ilyesmikről beszélgettünk, az illető kényelmesen elhelyezkedett, s
nekem természetes testtartása árulkodott arról, hogy jól érzi magát. Végül is
megbeszéltünk egy olyan idöpontot, mikor az illetönek nem percei, de hosszú
órái szabadok. Mikor aztán eljött a felvétel időpontja, már úgy üdvözöltük egymást
mint jó ismerősök, minden elfogultság nélkül. Ha azt tapasztaltam a felvétel
közben, hogy testtartása nem annyira elengedett, mint amire emlékeztem, nem
szóltam, csak ajánlottam egy másik ülőhelyet, kávéval, cigarettával kínáltam
és így, beszélgetés közben megint minden merevsége feloldódott, míg én – a beszélgetésünket
nem megszakítva – odahúztam az állványt, ahonnan a képet jónak láttam elkészíteni.
Nem a modellt mozdítottam ki kényelmes pózából, hanem én pakoltam át a gépet
és a lámpákat. Minden szögből tudtam fényképezni, többféle, saját készítésű
hátterem volt guruló állványokon, amiket egy mozdulattal a modell mögé tudtam
húzni. A gép a hátam mögött volt, én egy hosszú expozíciós zsinórral álltam
a kliens előtt, folytattam a beszélgetést, és mikor azzal a tekintettel nézett
rám, amit akartam, exponáltam.
Megrendelőim a helyi polgárok mellett svájci és nemzetközi szervezetek, intézmények
vezető személyiségei, politikusok – mint például Micheline Calmi-Rey, Jacques
Delors – voltak. 10 éven át a szaudi királyi család udvari fényképésze voltam.
Abban az időben, amikor a viselkedési és öltözködési szabályokat szigorúan
megszabták, az emberek lakásuk küszöbét átlépve sosem mutatkozhattak másképp,
mint az elvárásoknak megfelelően. Ez évszázadokon át így működött, egészen a
1960-as évekig. Bár a portréfényképezés már az 1880-as években népszerűvé vált,
ha a korabeli képeket nézegetjük, úgy tűnik, mintha a világ összes fotóműtermében
egyformán fényképeztek volna. A legtöbb esetben csak a kép kartonján látható
aláírásból tudjuk, hogy melyik ország, mely városában készültek a felvételek.
Az öltözködés, a műtermek dekorációja, berendezése, az ülőbútorok egyformák
voltak és ezek ugyancsak meghatározták a pózokat. Persze a nyersanyag alacsony
érzékenysége is korlátozta a lehetőségeket.
És egy évszázaddal később hirtelen minden megváltozott. A műterem berendezésének
alkalmazkodnia kellett a korhoz; az új, sokkal változatosabb, szabadabb, egyénibb
viselkedéshez és viseletekhez.
Sokan vagyunk, akik emlékezünk a családi-, baráti körök összejöveteleire, ahol
véget nem érő dia-, majd 8 mm-es film- és videó vetítéseket kellett végig szenvedni
és már most kezdjük unni az e-mailen hozzánk áradó fotókat is.
Olcsó, jó minőségű, digitális kisgépekkel készült ezer fotóból csak megtaláljuk
azt az egyet, ami tetszik – minek kéne ezért fényképészhez menni? Bár még néha
igénylik az emberek, hogy műteremben fényképeztessék le magukat, ez is rövidesen
mindenhol eltűnik.
Úgy gondolom, hogy ha a színes fotózás előbb jöhetett volna létre, mint a fekete-fehér,
most juthatnánk el ahhoz a fantasztikus absztrakcióhoz, hogy kivonjuk a színeket
abból, ami a szemünk előtt van.
Hagy mondjam el még, hogy milyen izgalmas és kreatív munka volt fekete-fehérben
fényképezni. Hiszen az anyagot úgy válogattuk a fényképész üzletekben, mint
egy cukrászdában a sütiket. Ilyen, meg olyan érzékenységű negatívot, melyet
olyan előhívóba tettünk, amilyen eredményt el akartunk érni, túlhívtuk, alulhívtuk,
majd a megszámlálhatatlan pozitív anyag és hívó közül kiválasztottuk azokat,
amelyekkel a felvételt még inkább egyedivé varázsoltuk.
De ki tudja, valakik egy szép napon elhatározzák, hogy ősi receptek alapján,
alkimistaként, saját maguk állítanak majd elő filmet, fotópapírt.
Én az elmúlásban nem hiszek. Mindenből mindig marad fenn valami, és azt a valamit
lesznek, akik életre keltik.
